Vannak olyan élethelyzetek, amikor megoldásokat és lelki megnyugvásokat keresünk. Amikor valami kényelmetlen, és addig kavargunk a gondolatokban, amíg nem találunk egy választ, amit helyesnek vélünk, ami megnyugtat minket. A jobbik eset ugyebár, amikor találunk is valamit, amikor van egy elmélet vagy egy mondat, ami miatt békében lehetünk. Ugyanakkor most arra szeretnék rámutatni egy kicsit, hogy miért nem ez a végső a megoldás, és miért nem ezt keressük. Miért nem a gondolatokban és az elméletekben érdemes a válaszokat keresni, miért nem ez a végső megoldás.

Amikor történik valami, ami bennünk feszültséget kelt, akkor a legtöbbször egy gondolat rögtön mozdul: próbál magyarázatot találni, értelmet adni, megnyugvást keresni.
Például teszünk valamit, történik valami, ami nekünk nem tetszik, de kitalálunk rá egy okot, ami elfogadhatóvá teszi azt. És egy pillanatra megnyugszunk.
Vagy jön egy nehezebb élethelyzet, és addig töprengünk rajta, amíg születik bennünk egy gondolat, egy konstrukció, ami egy kicsit megkönnyíti a helyzetet. Valamilyen kompromisszum, amitől elviselhetőbbnek tűnik, ami történik.
Ez a gondolat ilyenkor olyan, mint egy kis kapaszkodó. Megtart egy ideig.
De a legtöbbször ez a nyugalom nem a helyzetből fakad, hanem csak abból, hogy elhittünk egy új elméletet.

A legtöbbünkben ez a tanult mintázat dolgozik, ami a csekélynek tűnő helyzetektől, egészen a komolyabb életszituációkig hasonlóképpen megjelenik.
Például nézzünk egy napot, amikor egymást követő szituációkban elbiciklizel járókelők mellett egy nagyvárosban, akiknek le kell húzódniuk a járda szélére. Ők félreállnak, te megköszönöd. De a legtöbben mondjuk nem reagálnak, legfeljebb morognak valamit. Ez néhány alkalom után bántóvá válhat. Valakinek olyan ez, mintha lenéznék, vagy semmibe vennék. Kényelmetlen, frusztráló érzést hozhat a napba.
Ilyenkor a test (ha így van kondicionálva) megoldást keres… mondhatni egy megnyugvást hozó gondolatot kíván generálni. Ezáltal meg is jelenhet: „nem telik semmibe, hogy megköszönjem”. És megnyugszol. Elengedted. „Nem baj, hogy nem válaszol senki, én megköszönöm, ingyen van.”
Ez a gondolat ott és akkor működött, mert a feltételek úgy álltak össze, hogy megnyugtatott. És békében bicikliztél tovább.

Ugyanakkor ha azt mondom, hogy kint -20 fok van, és a sok megköszönéssel belélegezted a hideg levegőt, és ez miatt tüdőgyulladást kaptál? Akkor már más a helyzet. Akkor már nem biztos, hogy ez az elmélet működik. Mert most már „került valamibe a megköszönés”. Ez már nem volt ingyen. A tüdőgyulladás volt az ára.
És ez az a pillanat, amikor újra szenvedek. Összedőlt a kártyavár. Mert a gondolat, ami megnyugvást hozott, az elméletem… megbukott.
És hogy elkerüljük a szenvedést, azonnal keresünk újabb konstrukciókat. És akkor belekapaszkodunk olyan elméletekbe, mint például: „Nem baj, legalább nem kell dolgozni menni. Végre filmezhetek az ágyból.”... és társai.
Ám lehet, hogy később felhívnak a munkahelyedről, hogy nem kapsz prémiumot a hiányzás miatt… és ezen a ponton azonnal megdőlt a „legalább nem kell dolgozni menni” elmélet. Innen már nem hoz megnyugvást, szóval ez is csak, eddig a pillanatig működött.

Ezek igen egyszerű példák, de jól mutatják, hogy minden elmélet addig igaz, amíg a feltételek, amik létrehozták, nem változnak meg. És mivel a feltételek mindig változnak, a gondolatokban talált megoldások is mindig csak átmenetiek.
A gondolat pillanatnyi igazságot gyárt, nem valóságot.
Ezért, ha a gondolatban keressük a megoldást, mindig a változóban keresünk állandóságot. Tehát olyan helyen keresünk megoldást, ahol nincs.

(…)

Amikor meghalljuk, hogy a gondolatban nincs valódi megoldás, szinte azonnal felmerül bennünk a kérdés: „De akkor mit lehet tenni?”. Ez teljesen természetes. Az elme így működik. Ha valamit nem ért, cselekvésben gondolkodik. Meg akarja javítani a helyzetet. De éppen ez a mozdulat az, ami újra és újra elindítja a kört.
Mert ha nem a gondolatokban van a megoldás, akkor hol? És már keresed a gondolatot, keresed a választ, de az a válasz is csak gondolat lesz.

Ha megpróbálunk egy új gondolatot találni, ami majd választ ad, az is csak egy új elmélet lesz. Csak egy másik forma, amit majd egy következő pillanat fog megkérdőjelezni. Ezért itt nem tenni kell valamit, hanem látni. A figyelem nem gondolat, nem próbál megoldani semmit. Csak észreveszi, hogy mi történik. Ez az, amit keresünk.
Észrevenni, hogy megjelent egy gondolat. A feltételek összeálltak, a gondolat megjelent, ennyi történt.

És amikor egy gondolat megjelenik, és megpróbál meggyőzni arról, hogy most már „érted”, „tudod”, „ez így jó lesz”... nem kell elnyomni. Elég, ha felismered, hogy ez is csak egy elmélet. És ha ezt valóban látod, akkor már nem keresel benne menedéket.

A béke nem abból születik, hogy eltűnnek a gondolatok, hanem abból, hogy látod őket anélkül, hogy elhinnéd. Felismered a természetüket, látod, hogy csak egy gondolat. A figyelem nem küzd velük, csak hagyja, hogy történjenek. És ahogy ez megtörténik, a gondolat elveszíti a hatalmát. Nem te irányítod, és ő sem irányít téged. Csak megjelenik, majd elmúlik.
Ami marad, az nem az üresség, hanem a tér. Az a csendes jelenlét, amiben minden gondolat, érzés, mozdulat megjelenik és eltűnik. Ez a tér az, ami nem változik, amikor minden más változik. Ez az, amit soha nem kell megoldani.

Amikor legközelebb valami történik, ne próbálj meg válaszokat keresni azonnal a gondolatokban, maradj inkább a tapasztalásban. Csak állj meg egy pillanatra. Ne azért, hogy kitalálj valamit, hanem hogy lásd, mi történik éppen most. Érezd, mi van a testben. A légzésben. A mellkasban. A hangulatban. Nem kell megnevezni, csak látni.
Ez az a pillanat, amikor a figyelem visszatér önmagába. Már nem a gondolat keresi a rendet, hanem a rend önmagát mutatja. Mert a gondolatok takarása mögött ott van az a csend, az a rend… amit te a gondolatokban keresel.
A gondolat megjelenhet, de érdemes látni, hogy az csak egy hang a sok közül. Nem kell követni. Lehet hallani, de nem kell belelépni. Nem kell elmenni a sodrásával.

A gyakorlás nem arról szól, hogy a gondolatokat elnémítsuk, vagy hogy „ne gondoljunk semmire”. Hanem arról, hogy felismerjük, amikor a gondolat megpróbálja átvenni az irányítást, és elhiteti, hogy nélküle nem boldogulunk. Amikor ezt észrevesszük, már nem vagyunk teljesen azonosak vele. A figyelem kinyílik.
Ilyenkor nem történik semmi különös, mégis minden világosabb lesz. A légzés lassul, a test megpihen. A helyzet, amit meg akartunk érteni, már nem igényel magyarázatot. Egyszerűen csak van, és mi is vele együtt vagyunk.

Ezt nevezzük gyakorlásnak. Nem különül el a hétköznapoktól, nincs formája, nincs módszere. Csak egy mozdulat van: felismerni, hogy most éppen figyelek, vagy éppen gondolkodom. És ha észreveszem, hogy gondolkodom, az már maga a figyelem. A gyakorlás ebben a pillanatban történik.
És ha mindezt értjük, látjuk, akkor nem kell többé a gondolatban keresni a megoldást. Mert a megoldás nem ott születik. A megoldás az, ami akkor van, amikor semmit sem keresünk.