Mindannyian hordozunk magunkban egy történetet arról, hogy kik vagyunk. Néha hangosan, máskor csak a háttérben szól. „Én ilyen vagyok.” „Én nem tudom ezt.” „Én mindig így vagy úgy reagálok.” Ezek a mondatok lassan beleivódnak a gondolkodásunkba, észrevétlenül meghatározzák, hogyan látjuk magunkat és a világot.

Amikor megszületünk, még nincs elkülönülés. A csecsemő nem tudja, hogy hol kezdődik ő, és hol végződik a világ. Nincs erről egy elképzelt elmélete. Csak mozdulat, hang, érzés van. Éhség és melegség, fény és árnyék, sírás és ölelés. A test és a világ között itt még nincs egy elképzelt határvonal.
Aztán lassan elkezdjük megtanulni, hogy bizonyos mozdulatokhoz, hangokhoz valami tartozik. Ha megmozdítjuk a kezünket, a kezecske a szemünk előtt mozog, és közben valaki nevet rajta, és azt mondja: „az a te kezed.” Ha sírunk, valaki jön, és megnyugtat. Ha mosolygunk, valaki visszamosolyog. Így kezd kialakulni a kapcsolat, a válaszok rendszere: amit csinálok, arra reagálnak. Valami tehát itt van, és az „én” lassan formát kap. Szóval a test elkezdi megtanulni az „én”-t.

A szavak is segítenek ebben. „Én.” „Te.” „Az enyém.” „Ne nyúlj hozzá.” „Ezt te meg tudod csinálni.” Ezek a szavak fokozatosan megrajzolják a határokat. A test megtanulja, hol ér véget. Az elme megtanulja, hogy kap visszajelzést. És mindeközben a többi ember arról beszél, én, te, ő, mi stb. És ezek együtt létrehozzák azt az érzést, azt az elméleti rendszert, hogy „van valaki itt, aki cselekszik”.

És erre a formátumra épül minden. Később a visszajelzések elkezdenek történetet formálni, azaz történetté formálni minket. „Ügyes vagy.” „Ne légy hangos.” „Szépen rajzolsz.” „Ne sírj.” Minden ilyen mondat egy kicsi vonás a rajzon. A sztorin. Szépen lassan megtanuljuk, hogyan kell „valakinek” lenni. Így kezdődik az azonosulás legmélyebb gyökere: az a mozdulat, ami megpróbál biztosítani egy helyet a világban. A test, az elme megformálta már a figuránkat. Már vagyunk, fel lett építve, akkor ezt a figurát valahol el kell helyezni a világ tábláján. És keresni akarunk neki helyet.
Majd mire felnövünk, már teljesen természetesnek tűnik ez a „valaki”. Pedig valahol mélyen még most is ott él bennünk az a csendes tapasztalás, mert amikor csak figyelünk, a világ egyszerűen csak történik.

(…)

Ha megállunk egy pillanatra, észrevehetjük, hogy ez a „valaki” nem olyan szilárd, mint amilyennek hisszük. Például reggel más szerepben ébredhetünk, mint amiben este voltunk. Egyik nap határozottnak érezzük magunkat, másik nap elbizonytalanodunk. Mindig formálja valami azt, amit éppen „én”-nek nevezünk.
Ez lehet az a rész, ahol a gyakorlóban már körvonalazódik, hogy „ez tényleg csak egy elmélet”. Megértjük, de még nem teljesen világos. Miszerint „értem, hogy az én mindig változik, hát persze, de attól ez még „én” marad.”.
Igen. Gondolati szinten, a szavak emeletén ez tökéletesen így van. De ha nem csak gondolatként értjük ezt, hanem valóban meg is figyeljük, akkor látszik: az „én” nem egy dolog. Nem valaki változik bennünk, hanem a változás az, ami pillanatról pillanatra „énnek” tűnik. Ha ebben a megfigyelésben egy kicsit elidőzünk, észrevehetjük, hogy nincs szükség állandó központra ahhoz, hogy az élet működjön. A tapasztalás önmagát hordozza. A tudat nem keres gazdát... csupán benne zajlik minden... csak a figyelem van.

(…)

Van, mikor megfogadjuk, hogy nem fogunk dühöngeni többé, és a következő pillanatban már forr bennünk az indulat. Ilyenkor feltehetjük a kérdést magunknak: ki az, aki ideges lett? Ha egyszer megbeszéltem magammal, hogy többet nem idegeskedek, akkor ki húzta fel magát?
Nincs több idegeskedés, mégis dühös a test. Akkor ki dühös itt valójában? És… ki az, aki mindezt figyeli? Ki az, aki mindezt most észrevette?
Talán az „én” nem is valaki, hanem egy mozgás?
A test és az elme által tanult formula mindez. Egy folyton alakuló történet, amit újra és újra elmesélünk magunknak, amit újra és újra végig nézünk, mint a moziban.
A gyakorlás lényege nem az, hogy elnémítsuk ezt a történetet, hanem hogy elkezdjük látni, hogy ez csak egy tanult elmélet.
Hogy a test csak megtanulta, hogy van egy én. Hogy megérezzük azt a pillanatot, amikor épp elkezdjük elhinni, amit mondunk magunkról. Mert amikor felismerjük, hogy ez is csak egy gondolat, csak az „én” címkéjével ellátva, akkor már nem vagyunk teljesen a történet szereplői. Így egy kicsit hátrébb lépünk. És ebben a hátralépésben ott van a szabadság első íze.

(…)

Idővel az „én” köré épített tapasztalatok egyre gazdagabbak lesznek. És ugye miből születik egy gondolat?
Ahhoz, hogy a test emésszen, ahhoz először enni kell. Ahhoz, hogy gondolatot gyártson, ahhoz tapasztalni kell. Tehát a tapasztalatokból lesznek a gondolatok. És mivel egyre több tapasztalatom mellett van ott az „én” gondolata, címkéje, így egyre többet gondolok az „én”-re. Azaz egyre többet gondolok magamra.
Ez az alapmaszk, amit minden helyzethez igazítunk egy kicsit. A munkahelyen komolyabban viselhetjük, otthon lazábban, barátok között lehet, hogy humorosabban, idegenekkel óvatosabban. De belül ugyanazt a központot védjük.

Ezt az „én”-t nap mint nap alakítjuk. Próbálunk megfelelni, jól reagálni, elérni valamit, elkerülni valamit, észrevétlenül mindezt a képért tesszük, amit magunkról hordozunk. Néha észre sem vesszük, hogy nem a helyzetre reagálunk, hanem arra, amit az „én”-képünk fenyegetésként érzékel.
Például, ha valaki nem ért velünk egyet, az nem csupán véleménykülönbségnek tűnhet, van helyzet, ahol a feltételek úgy állnak össze, és az ember képes személyes támadásnak tekinteni a nem egyetértést.
„Mi az hogy velem nem ért egyet?” Itt már nem érvekről, feltételezett igazságokról beszélünk. Itt teljes az azonosulás az „én”-el, itt már a szerep játssza el a színészt.

Mint mondtam, a gyakorlásban nem az a cél, hogy eltüntessük az „én”-t, hanem hogy lássuk, hogyan épül és mozog. Hogy lássuk, ezek is csak gondolatok, csak az „én” címke rájuk van aggatva. Mert amikor megpillantjuk a rendszert, már nem teljesen azonosulunk vele.
Képzeljük el, amikor beöltözünk Mikulásnak. Kitömjük a hasunkat, szakállat húzunk stb. És egy olyan közönség előtt lépünk fel, aki minket nem ismer. Lesz egy illető, aki kritizálni fogja a mikulás szakállát és kövérségét. Ugyan egyén függő, de biztos, hogy ez nem fog fájni annyira, mintha konkrétan minket kritizálnának.
Pedig az esemény ugyanaz, egy ember, egy másik valaki külsejéről beszél kritikus hangnemben. Mi a különbség? Az, hogy az egyik szerepet elhiszem, és a valóságnak kezelem. Mert mi itt az egyik szerep? A mikulás. Piros ruhában jár, szakállas, ajándékot hoz decemberben. Mi a másik szerep? „Én”. „Én aki menő, aki szereti ezt, szereti azt, aki ez és ez.” Két szerep. Ebben a helyzetben mi játsszuk el mindkettőt. A bántó szavak ugyanazok, aki mondja ugyanaz. A két szerep ugyanaz. Mindkettő tanult elmélet, ami feltételekből áll.
Hogy az elhangzott szavak bántóak lesznek-e, az azon múlik, hogy elhiszem-e a gondolatokat, hogy azonosulok-e a szereppel. Ilyenkor születik meg az, hogy a gondolat én vagyok. Hogy a szerep én vagyok. A történetben nem a kritizáló, és nem is a szerep a különbség, hanem az azonosulás. Az egyiket elhiszem. És ha azt bántják, amelyiket elhittem, akkor szenvedés van.

Ez az a rész, amit most nevezhetünk úgy is, hogy amikor az élet teljesen beszippant. Amikor még csak a felhő létezik, még nem látszik az égbolt. Egy helyzet, egy érzelem, egy gondolat. Valami történik, és már benne is vagyunk. Reagálunk, magyarázunk, védekezünk, támadunk, próbálunk irányítani. A film pereg, és minden pillanat tétre megy.
Ugyanakkor, ha egy pillanatra hátralépünk, észrevehetjük, hogy „most nyakig benne vagyunk.” Még mindig zajlik a jelenet, de már észrevesszük, hogy ez egy jelenet csupán. A film nem áll le, csak valami megmozdul bennünk: a néző.
Ezt kell felismerni. A nézőt.

 És akkor egy picit a gyakorlatról. Hogyan ismerem fel a „nézőt”? Maradjunk ennél a szófordulatnál. A figyelem egy mozdulat. És ez a mozdulat tanulható.

Kezdhetjük egészen hétköznapi pillanatokban. Például amikor valaki olyat mond, ami bennünk azonnali feszültséget kelt. Ha ebben a pillanatban nem rohanunk rögtön válaszolni, hanem csak egy lélegzetnyi szünetet tartunk, máris látni lehet valamit: a test megfeszül, a mellkas összeszűkül, a gondolatok megjelennek.
A gyakorlás az, hogy nem követjük azonnal ezt a mozdulatot. Nem válunk vele eggyé, nem azonosulunk.
Nem kell elnyomni, nem kell „elengedni”, a dühöt például nem kell „lenyelni”… csak észrevenni.

Ha a légzés elakad, a váll megfeszül, az arc megkeményedik, ott már a test reakciója elindult. A válasz folyamatban. A film vetítése elindult.
Ilyenkor elég egy pillanatra megengedni a feszültséget, anélkül, hogy cselekednénk. Csak figyelünk. És ilyenkor az azonosulás oldódni kezd.
Ekkor a figyelem egy pillanatra nem az „én”-ben van, nem a gondolatban, hanem a tapasztalásban.

És itt történik a fordulat: látjuk, hogy a gondolat, az érzés, a reakció nem mi vagyunk. Ezek mind csak történnek.
A film megy tovább, de most már látjuk a vásznat is, amin megjelenik.
Mint amikor otthon filmezünk. Amikor teljesen együtt élünk egy filmmel, akkor félünk, izgulunk, együtt lélegzünk a főhőssel. Mikor ő megijed, mi is megijedünk.
De mi van akkor, ha térülünk-fordulunk a lakásban? Csináljunk a dolgunkat, a tévé pedig csak szól. Lehet, hogy ugyanaz a film megy, mégsem fogunk megijedni, sem izgulni.
Mert mást látunk. Egy tévét látunk és benne egy filmet. Ha viszont „mozi üzemmódban” vagyunk, akkor átéljük az egészet.
Ugyanez történik, ha hiszel egy gondolatnak, nem pedig látod, mint gondolatot. Ha a horrorfilm jeleneteit elhiszem, akkor retteghetek, de ha a filmet látom benne, akkor már lehet, hogy csak kritikus vagyok. Ha pedig messziről nézem, akkor csupán tévé, simán kép és hang, és abban már nincs semmi, amitől rettegni kellene.

(…)

A szenvedés nem véletlenül van jelen. Nem büntetés, és nem is hiba a rendszerben. Amikor elhiszem, hogy amit gondolok, amit érzek, amit vélek, az én magam vagyok, akkor az élet hirtelen szűkké válik. A világ ilyenkor nem tud szabadon áramlani, mert minden történés személyessé válik.
A szenvedés tehát nem ellenség, hanem jelzés. Aki az út elején jár még, az esetleg csak próbálj meg észrevenni magát a szenvedést. Nem benne úszni a szenvedésben, nem azonosulva a gondolatokkal, érzésekkel… hanem felismerni: na most szenvedek. Nem kell még érteni semmit. Szenvedek: kész. És ez jelentsen innentől kezdve jelzést. Tehát felismerem, hogy a test szenved, a felkiáltó jel megjelenik, túl közel kerültem egy gondolathoz. Ha nem történik semmi egyéb a világon, már ez kihozhat az érzelmek és gondolatok sodrásából.

Mert ugye az egész azt mutatja, hogy valahol túlságosan komolyan vettünk egy gondolatot. Hogy elhittük például, hogy: „nekem van igazam”, „engem bántottak”, „én nem vagyok elég jó”. Ezek a mondatok a tudatban természetes módon születnek, a test megtanulta, hogy az „én”-nel kezdődő gondolatok különösen fontosak. Ez az eltárolt tapasztalat, így ez a gondolat születik. Nincs tovább. A test és az idegrendszer megtanulta: ha kimondom, hogy „én”, akkor történik valami fontos. Ott a fontos címke a gondolaton.

De ha egyszer megfigyeljük őket csendben, észrevesszük, hogy semmi különös nincs bennük. Ugyanúgy feltételből keletkezett, mint a többi gondolat. Ugyanúgy jönnek és mennek, mint minden más gondolat. Csak eddig automatikusan elhittük, hogy fontosak. Nem láttuk, hogy csak egy jelenségek a nagy egészben. A történésben.

Amikor ez valóban világossá válik, a szenvedés ereje csökken. Mert a szenvedés nem a helyzetből fakad, nem abból, ami „kint” van, hanem abból, hogy a gondolatot valóságként fogadjuk el. Nem látjuk benne a feltételes keletkezést. Mert ha a gondolat csak gondolat marad, akkor a tapasztalásban van mozgás, de nincs rögzülés. A fájdalom megjelenhet, de már nem válik történetté. A harag felbukkanhat, de már nem épül köré identitás. Látjuk végre a tévét is, nem csak a főhőst a filmben.

Ez nem menekülés, nem közöny. Ez a megértés természetes békéje. Minden „én”-ből induló mozdulat is a tudatban jelenik meg, és ugyanott is oldódik fel.

Minden, amiről eddig beszéltünk, vagy bármikor is beszélünk, a figyelemhez vezetnek vissza.
Mert minden ebben a figyelemben jelenik meg és múlik el.

A film tovább pereg, de már látjuk a vásznat is.
És ahogy a vászon mozdulatlan marad a vetítés alatt,
úgy marad mozdulatlan bennünk is a tudat, ami mindent befogad.

Ebben a csendben nem tűnik el az élet, éppen ellenkezőleg.
Minden tisztábban, élőbben jelenik meg.
A világ nem „mástól”, nem ettől meg attól lesz teljes, hanem attól, hogy látjuk:
soha nem volt hiányos.