Sokan vannak, akik úton vannak. Elkezdtek olvasni, hallgatni tanításokat, meditálni… próbálják nem a világ dolgaiban keresni a kielégülést, hanem valami mélyebb felé fordultak. Érzik, hogy van ott (valahol) valami, amit ugyan még nem látnak tisztán, de ott kell, hogy legyen.
És ez teljesen rendben van. Ez az, amikor a gyakorlás elkezdődött.
Majd sok esetben jön egy pont, amikor a gyakorlóban valami megmozdul, és még komolyabban veszi a gyakorlást, megjelenik egy kép, hogy valóban lehet másképp is élni.

Ezen a ponton már lehet, hogy az ember találkozott a megvilágosodás, a látás, ragaszkodás, tudatosság … és hasonló kifejezésekkel.
Így, egy idő után előfordulhat, hogy a gyakorló belebotlik olyan mondatokba is, hogy „a látás nem valami, amit el kell érni”. „A látás nem cél, hanem felismerés.”, „A megértés nem megszerezhető, mert mindig is itt volt.” és hasonlók.
Ezek a mondatok tökéletesen igazak. Mélyek, és tiszták. Mégis ezekről a típusú mondatokról beszélnék most egy kicsit. Nem megcáfolni kívánom őket, hanem megvizsgáljuk, mit is jelenthetnek valójában.
Mert a gyakorlás elején ezek a mondatok sok esetben még zártnak tűnnek. Szépek, de nehezen megfoghatók. Az ember hallja őket, el is hiszi, de nem érzi igazán, hogyan kapcsolódik hozzájuk a saját tapasztalata.

Amikor azt hallod, hogy „a látás nem valami, amit el kell érni”, az elme nem biztos, hogy tud ezzel mit kezdeni elsőre.
Hiszen mi másért gyakorolnánk, ha nem azért, hogy valamit elérjünk, ugye?
Az egész működésünk abból indul ki, hogy van valaki, aki tesz valamit azért, hogy elérjen valamit. Ez az alapbeállítás. Ebből indul a gyakorló. Nem azért, mert ez a természetes, hanem mert ezt tanulta meg a test. Van egy valaki, és van egy cél. A tanítás pedig adott esetben olyan lehet, mintha egy másik nyelven beszélnének hozzánk.

A gyakorló hallja: „nem kell semmit elérni”, és a felkiáltójel villogni kezd, mert közben az egész belső rendszer még mindig célra van hangolva.
De mivel ezt hallotta, ezt olvasta, ezért elkezd céltalan lenni. Megpróbálja. Elkezd „nem-céllal” működni, de valójában ebben lehet egy nagy csapda. Ugyanis sok esetben ilyenkor a céltalanság maga válik az új céllá. Tehát a céltalanság lesz a cél.
„Mostantól nem akarok semmit” – mondja az illető, és ez lesz az új projekt. Ugyanaz a mozgás, ugyanaz az elv, mint eddig, csak finomabban elrejtve.
Mert mit tanult a test, az elme? Hogyan működünk? Van itt valami központi dolog, amit „én” -nek nevezünk, és ez az „én” csinál valamit. Sok embernél ez a jelenlegi beállítás, a megtanult alap, amire épít a rendszer.

Ahhoz, hogy ez a gondolatiság, ez a „valaki, aki csinálja a valamit” logika egy kicsit fellazuljon, nem újabb gondolat kell, hanem látásmódváltás. Egy apró mozdulat befelé. Nem erőből, nem elméből, hanem figyelemből.
A testünk megtanult egy működést.
Gyerekkorunktól azt tanuljuk: ha teszel, lesz eredmény. Ha igyekszel, fejlődsz. Ez mindenben ott van, a munkában, a kapcsolatokban, még a spiritualitásban is.
És amikor ez a mozgás a buddhista gyakorlásba is beépül, akkor a gyakorlás is célorientáltá válik.

Ami így, az elején teljesen rendben van, teljesen normális. Csak amikor jön egy ilyen mondat, hogy „a látás nem valami, amit el kell érni”, akkor rendszer valakinél jelezhet! Hoppá! Akkor most mi lesz? Mit csináljak? Ugyanis ez szembe megy a test által megtanult működési logikával.
Így automatikus jönnek a kérdések: hogy akkor most mit lehet tenni? Átalakítani a rendszert? Új mintázatot tanítani a testnek?
De ha megfigyeljük, ezek a kérdések mind célt keresnek. Új célt. Ezek mind a rendszerből szólnak.
Fontos megérteni, hogy amit itt keresünk, azt az elme nem tudja kitalálni. Mert bármilyen gondolat is érkezik, az mindig a megszokott mintázatokból, korábbi tapasztalatokból születik. Nem baj ez, így működik a rendszer. Csak érdemes látni, hogy minden új gondolat ugyanabból a mozgásból indul.

Így hát az alapbeállítást, azaz a mindenkori rendszer működését nem átalakítani kell, hanem észrevenni.
Látni, ahogy a rendszer működik.
Észrevenni, hogy most is próbál „célt találni”, vagy most próbál „céltalan lenni”, próbál „elengedni mindent”. Nem célt kell keresni, hanem látni, hogy most az elme célt akar keresni. Hogy megjelent egy gondolat, ami a célról szól.
Mert más, mikor „valami” történik, és más, mikor látjuk, hogy „valami” történik. Más látni a vonaton ülve, hogy megy a vonat, és más látni a távolban, hogy megy a vonat.

Mert amíg benne vagyunk a mozgásban, addig nem látjuk azt. De amikor elkezdjük megfigyelni, valami kimozdul. Nem mi mozdítjuk ki! Egyszerűen megjelenik egy új nézőpont, ami nem része az eddigi mozgásnak. Ezt nevezhetjük a tudat terének.

És itt már bejött a megfigyelés szó. Így egy pillanatra kanyarodjunk vissza a látni és az észrevenni szavakhoz. Hozzunk be egy új nézőpontot.
Mi lehet a különbség? Ha azt mondom Nektek, hogy „ezt vagy azt kell látni”, akkor megjelenhet a cél, mert ugye… van valami, amit látni kell. Így elindul a keresés.
De ez az egész folyamat az észrevétellel indul!
És miért varázslatos ebben a kontextusban ez a szó? Mert az „észrevenniben” nincs cél. Ha valaki leejt mellettem egy zsebkendőt, azt először észreveszem. Nem akartam én itt semmit látni, nem volt cél, csak észrevettem.
Az észrevettem a célnélküliség.
Mert észrevenni nem lehet majd holnap, azt nem lehet tervezni… az csak most lehet. Azt a pillanat szüli. Egy dolgot lehet tenni. Figyelni. Nem keresni!!! Figyelni.
Mint az erdőszélen. Nem keresek „valamit”, csak figyelek. És a figyelemben feltűnik egy kismadár, vagy egy róka stb.
És amikor valami feltűnik ebben a figyelemben, akár egy gondolat, akár egy érzés, mint az a kismadár az erdőszélen, még azt is észreveheted, hogy mindezt nem Te vetted észre. Az észrevétel egyszerűen megtörtént. Kész. Mintha maga a figyelem vette volna észre önmagát. Ezért nincs benne erőfeszítés.
Nem az „én” figyel, nem az a központi valami, mert nem létezik az a központi valami… hanem csak a figyelem van.
De ezirányú magaslatokba a TJ3 tanítóbeszéd nem merészkedik. Itt most nem kanyarodunk el.

(…)

Szóval, ha ez a pont nagyjából elkezd kirajzolódni… ha az „észrevettemből” előlép a megfigyelés tere… onnan már nem arról lesz szó, hogy „hogyan legyek céltalanabb”, vagy „hogyan engedjem el a célt”.
Nem egy új feladat jelenik meg, hanem valami sokkal egyszerűbb: egy pillanatra meg lehet állni, ha észrevettem azt, ami megjelent, akkor meg is lehet nézni… meg lehet nézni mi történik most. Most ebben a pillanatban.

Például, amikor hallod azt a mondatot: „a látás nem valami, amit el kell érni”, vedd észre, hogy mit indít el a testben?
Feszültség jelent meg a lábban? Egy gondolat jött, kérdés formájában? Egy ellenkezés, vagy épp a remény gondolata, hogy „na, most talán megértem”?
Érzések, gondolatok. Ezek mind természetes mozdulatok.
Ha egy élethelyzetben észreveszed, hogy a test milyen mintázatot hív elő, miként reagál, és az észrevétel után ezt meg is figyeled… akkor ott, abban a pillanatban közelebb kerültél ahhoz a mély megértéshez, ahova a ma említett mély és bölcs mondatok mutatnak.

Ez az a pont, ahol a gyakorlás elkezd élővé válni, és valami elkezd megváltozni.
Nem valami különleges történik, csak eltűnik az erőlködés.
Mert amikor valóban észreveszed, hogy „most ez történik”, akkor abban a pillanatban már nem vagy azonos azzal, ami történik. Mert nem a vonaton ülsz, hanem látod a vonatot.

És ez a tudat tere.
Nem kell elképzelni, nem kell fenntartani.
Minden, amit tapasztalsz... a test, a gondolat, az érzés, a hang, a mozdulat, ebben a térben jelenik meg. És amikor ezt elkezded észrevenni, valami megpihen benned. Nem azért, mert megérkeztél valahova, hanem mert már nincs hova sietni.

Fogalmazhatnék úgy is, hogy ez az, amikor a gyakorlás önmagát kezdi gyakorolni. Mert már nem te gyakorlod a figyelmet, hanem a figyelem egyszerűen ott van. Ahogy a légzés is ott van, anélkül, hogy „te” csinálnád. Ahogy a szív is dobban, anélkül, hogy „te” indítanád el, vagy bármit csinálnál vele. Ahogy a gondolatok és az érzések is jönnek, anélkül megkérdeznének „téged”.
Mint írtam, ez a beszéd nem kanyarodik el az anatta kérdésköréig, de vannak területek, ahonnan kihagyhatatlan. Ez ilyen volt.

És innentől már te is láthatod, hogy valóban nem arról van szó, hogy a látás „valami”, amit el kell érni. Mert „látni” mindig is itt volt. Ez az a csendes pillanat, amikor az egész keresés egyszerűen elpihen.

És ez nem jelenti azt, hogy a világ megváltozik.
A test ugyanúgy mozog, a gondolatok jönnek, az érzések váltakoznak, a mindennapi élet ugyanúgy zajlik. De valami már más. Mert most már tudod: mindez a tudat terében történik. És ebben a felismerésben ott van a béke.
Nem a gondolatok hiánya miatt, hanem mert már nem vagy a mozgás középpontjában. A mozgás megtörténik, és te látod.
És mint említettem, ha még éberebb leszel, észreveheted, hogy nincsen olyan, hogy „te látod”, „nincs külön amit látni lehet”, csak a történés van.

Ezért mondják, hogy a látás nem cél, hanem felismerés. Mint amikor a felhők közül egyszer csak előbukkan a Nap, nem a Nap jött létre, csak a takarás múlt el.
És innen a gyakorlás nem szűnik meg, hanem átalakul. Már nem valamihez vezet, hanem abból fakad, ami itt van. Az élet önmagát éli.
És ebben a pillanatban a gyakorlás nem különül el az élettől. Nincs két dolog: „én gyakorlok” és „az élet történik”.
Csak az élet van.
Csak ez a pillanat, ami épp most történik.

Ez az a hely, ahol a gyakorlás élővé válik. Mert most már nem elmélet, nem szándék, nem módszer, hanem egyszerűen a tudat természetes mozdulata.
Ez a látás.
Ez a csend.
Ez az, amiről a tanítás szól.