TJ2 A tudatról és annak felismeréséről
"Mert hová lehetne menni, ha minden itt van?"
Az itt olvasható tanítóbeszédet írta:
© Csizmadia Iván. Minden jog fenntartva.
Kezdjük azzal, hogy mi a különbség az elme és a tudat között. Vannak, akik úgy vélik, hogy ami gondolkodik, ami érez, ami tervez és reagál, az maga a tudat. Mintha a tudat egy folyamatos belső kommentátor lenne, aki elemzi az életet, értelmezi azt. De valójában ez az elme. Az elme az, ami gondolatokat gyárt. Gondolatok formájában viszonyít, összehasonlít, ítélkezik stb.
A tudat ezzel szemben valami sokkal tágasabb. A tudat az, ami mindezt látja. A tudat az a tér, amelyben az elme működik. Minden gondolat, érzés… minden történés és jelenség ebben a térben bukkan fel és tűnik el. Olyan, mint az égbolt, amelyen felhők vonulnak át, és bár a felhők néha eltakarnak mindent, az ég soha nem szűnik meg ott lenni. Az ég nem harcol a viharral sem, nem próbálja meg elállítani az esőt. Egyszerűen csak jelen van, és befogad mindent.
És itt jön egy kulcs nézőpont. A probléma az, hogy az ember legtöbbször nem égboltként, hanem felhőként éli az életét. Teljesen belefeledkezünk az elmébe. Az elme mozgásába. A felhőkbe. Amikor a figyelem teljesen az elmére szűkül, akkor már nem úgy látjuk a dolgokat, ahogy vannak, hanem úgy, ahogy a gondolatok mondják.
Minden torznak, bizonytalannak, igazságtalannak tűnhet.
De valójában csak a felhők mozognak. Ha viszont megáll a figyelem, ha egyszerűen csak megpihen, észrevehetővé válik valami csendesebb. Valami, ami már eddig is itt volt, és most is ott van… csak eltakarja az elme zajossága, eltakarják a felhők. Ez a tudat maga. A tudat, amiben megjelenik minden, majd eltűnik minden.
Olyan, mint amikor egy szobában szól a zene, mi pedig önfeledten táncolunk. Ha lekapcsolják a magnót, hirtelen megállunk… nem marad más, csak a tér. A csend. És ha figyelsz, észreveheted, hogy ez a tér mindig is itt volt, csak nem figyeltél rá. És amit eddig a valóságnak hittél, az csak zene volt.
A zene az elme, a tér a tudat.
A tudat egyszerűen az, ami van, minden tapasztalat alapja. És éppen ez az alap teszi lehetővé, hogy egyáltalán észleljük az elmét is.
Amikor az ember figyel, az elme mozgása lelassul, és a tudat tükrében egyre tisztábban látható, mi történik. Mert nem csak a zene létezik, hanem hallani, hogy „most szól a zene”.
Az elme és a tudat közti különbség nem intellektuális. Ez tapasztalati különbség. Mert ezt bármennyire is végig akarod most gondolni, az ugyanúgy gondolat lesz. Innen kezdődik, így indulunk természetesen. Fontos állomás, lépcső ez is. Ezen elmélkedni. De ez még csak az önfeledt táncolásban a következő dal.
Nem lehet igazán megérteni addig, amíg a figyelem egy pillanatra el nem engedi az elme mozgását, és bele nem pihen a tudat tágas nyugalmába. Nem a zeneszám szövegét, hangjának minőségét kell figyelni, hanem észrevenni, hogy ez csak egy zene. Elindult, szól, vége lesz.
Nem a gondolkodás vezet el a felismeréshez, hanem a látás. Amikor a figyelem megpihen, és a tudat elkezd önmagára látni, onnan minden egyszerűvé válik. Az elme tovább dolgozik, ahogy eddig, hiszen ez a dolga. A gondolatok jönnek-mennek, de már nincs, aki beléjük kapaszkodna. Elveszik a láng.
Az elme és a tudat különbségének valós felismerése, meglátása fontos pont. Mert amíg valaki nem látja ezt a különbséget, addig a felhőkkel azonosul, és sosem ismeri meg az égboltot. De ha egyszer felismeri, hogy minden felhő az égbolton megy keresztül, és az égbolt sosem szűnik meg, akkor már nem fog félni a mozgástól.
És ekkor már nincs is szükség különbséget tenni az elme és a tudat között, csak a látás marad. A tapasztalás, ahogy minden van.
(…)
A tudat mindig tiszta. Semmit sem kell rajta változtatni. A zavar, amit tapasztalunk, nem a tudatban van, és nem is abban, ami benne megjelenik. Hiszen minden a tudatban jelenik meg, mint felhők az égen. Nincs velük baj. A felhő nem hibás, és nem kell elűzni. Ám amikor a figyelem teljesen a felhőre szűkül, avagy csak a zene létezik az önfeledt táncolásban… akkor a világ is zavarosnak tűnik, pedig a világ maga nem változott.
A figyelem az, ami eldönti, mi látszik. Amíg a figyelem a felhőn van, addig a látás korlátozott. Amikor a figyelem visszahúzódik a teljes térbe, az ég ismét látható. A felhők tovább mozognak, de már nem zavarják a látást.
A tudat tisztasága nem abból fakad, hogy nincsenek felhők, hanem abból, hogy felismerjük: a felhők sosem voltak képesek bepiszkolni az eget.
A felhők jönnek és mennek, formát váltanak, egymásba olvadnak, majd szertefoszlanak. A gyakorlás célja tehát nem a felhők elűzése.
Ahogy a figyelem megnyugszik, a látás kitágul. Már nem egyetlen felhő a fontos, hanem az egész égbolt. Nem egyetlen gondolat, nem egy érzés, hanem a tér, amiben minden megjelenik. A tudat nem választ: nem tartja meg a fehéret és nem utasítja el a feketét. Minden felhő a természet része. A felismerés, hogy mindez ugyanabból a térből emelkedik ki, feloldja a különbségtételt.
És ekkor történik valami egyszerű: a világ megnyugszik.
Megnyugszik, amikor felismerem, hogy nem az egyik zeneszám, nem az egyik dal jobb a másiknál, hanem mindkettő csak egy zene a térben, ami éppen megjelent. Ekkor csend lesz.
Nem azért, mert a zene eltűnt, hanem mert már nem takar el semmit. A látás újra tiszta. A zene tovább szól, de nincs, akit zavarna, hogy melyik szám szól, mert a tér, az tér marad, akármi is szóljon, akármi is jelenjen meg benne.
A tudat nem tesz semmit. A tisztulás sem történés, hanem felismerés: hogy a tér soha nem szűnt meg, csak a figyelem nem látta. Nem jött létre semmi új, csak észrevehetővé vált az, ami mindig is itt volt.
És innen már minden egyszerű. A gondolatok jönnek-mennek, a jelenségek megjelennek és eltűnnek, de a tudat marad. A világ történik, a látás mozdulatlan.
(…)
Ez a fajta látás, ez a felismerés nem az elme tapasztalata. Nem egy felhő formájában fog megérkezni.
Amikor a figyelem ellép az elmétől egy kicsit, kilép a felhők közül, akkor a csendben feltárul, ami mindig is ott volt. Ez az, amit nem lehet tanulni, nem lehet megszerezni, nem lehet elérni. Mert nem jön létre semmi. Nem ismerhető meg ugyanúgy, ahogy a gondolatokat vagy az érzéseket megismerjük. A tudat az a tér, amiben minden csupán megjelenik. A felismerés az, amikor mindez világossá válik, és a keresés megszűnik. A kereső és a keresett eggyé válik. Nem meglesz a keresett dolog, hanem eltűnik a kereső.
Ilyenkor mély csend jelenik meg. Nem olyan csend, amit el kell érni, hanem az a csend, ami mindig is jelen volt, csak most észrevehetővé vált. A csend, ami nem a zaj ellentéte, hanem a zaj alapja. A csend, amiből minden hang megszületik és ahova minden visszatér. Ez a felismerés nem hoz új gondolatokat. Csak a felismerést önmagát.
És amikor ez megtörténik, nincs benne semmi rendkívüli. Nem lesz több, nem lesz kevesebb. Csak valami, ami nagyon egyszerűen a helyére kerül. Olyan, mintha a figyelem eddig egy kép pontján időzött volna csak, és most hirtelen meglátja a teljes képet.
Ez a pillanat nem időhöz kötött. Nem ma történik, nem holnap, nem valamikor a gyakorlás végén. Mert a tudat sosem volt távol. A felhők mozgása nem tudja eltolni az eget. Csak az elmére koncentrált figyelem hozott létre távolságot. Amikor ez a fókuszált figyelem kienged, minden újra egyszerű lesz. Csendes, nyugodt, és egyszerű.
Ez a felismerés nem ad már új válaszokat, mert már nincs több kérdés. A keresés megszűnik, de nem azért, mert megvan a válasz, hanem mert kiderül: soha nem létezett a kérdés. A tudat mindig is önmagát látta. A felhő mindig is az égen volt. Csak most, ebben a pillanatban, ez valóban világossá vált.
És innentől kezdve már nem is kell beszélni róla. Mert a beszéd mindig a felhők nyelvén szól, de a felismerés maga a tiszta égbolt. Mert a beszéd mindig a zene nyelvén szól, de a felismerés maga a tér. A csend.
(…)
A felismerés pillanatát nehéz elmagyarázni, mert nem hasonlít semmihez, ami gondolat formájában tudna érkezni. Mégis van néhány helyzet az életben, amikor valami hasonló történik. Amikor minden addigi értelmezés megszűnik, és a látás hirtelen megváltozik. A világ nem változik meg, de az, ahogyan látjuk, teljesen más lesz.
Ilyen például a halál közelségének tapasztalata. Amikor a halál valódi lehetősége először jelenik meg, nem elméletként, nem gondolatok formájában, hanem személyesen. Tapasztalatként. A gondolatok addig is megjelentek, hogy az „élet véges”, „meg fogunk egyszer halni”, „semmi sem tart örökké” stb. És ezt értetted is. Felfogtad.
De mikor ennek a közelsége tényleg megérint, attól a pillanattól kezdve minden megváltozik. Nem a világ, hanem a látás.
Pontosan így működik az a felismerés is, amiről a buddhizmus beszél. Nem új tudás érkezik, hanem a látás módja változik meg. Az elmében addig is ott voltak a tanítások, a szavak, az értelmek, de most egyszerűen minden a helyére kerül.
Nem gondolat, hanem tapasztalat. Ugyanaz a mondat, ami eddig „értelmes” volt, most élővé válik.
A felismerés az, amikor a valóság áttetszővé válik. A figyelem megváltozik, elengedi a formát, és meglátja a teret.
És ez az a pillanat, amikor a „tudás” átfordul látássá.
A tudat sosem volt eltakarva. Csak a látás szűkült össze időnként egy-egy felhőre, és elhitte, hogy az a felhő maga az ég. A felismerés pillanata nem valami új kezdet, hanem annak belátása, hogy semmi sem hiányzott eddig sem. Minden a helyén volt mindig is.
Mondhatnám azt is, hogy gyakorlásnak itt vége van, legalábbis abban az értelemben, hogy már nincs, aki gyakoroljon. Nem azért, mert minden befejeződött, hanem mert világossá vált, hogy soha nem is kezdtünk el semmit, és nem is volt mit befejezni. Az út, amit eddig jártunk, a látás útja volt. És most, amikor a tudat önmagát látja, az út megszűnik útnak lenni. Mert hová lehetne menni, ha minden itt van?
Ezen a ponton a beszéd is elcsendesedik. Mert a tudatról beszélni végül mindig oda vezet, hogy már nincs mit mondani. A látás önmagában teljes. Nincs kérdés, nincs válasz. Csak a csendes, tágas tér, amiben minden történik. Mozdulatlanul, időtlenül, teljesen.